Chapter 2
Vadásztalálkozó
Hajnalodott, ilyenkor szokott előbukkanni a Hold. Nehéz elképzelni, de itt a Hold világít. Opálos fény borít nappal (vagy most akkor holddal?) mindent, míg az éjszaka vaksötétjén csak a vörösen izzó Nap hunyorgása jut át.
Szóval reggel tájt vadászni indultam orrsz*rvúra (a szóviccekért a szerző felelősséget nem vállal). Nagyon elszaporodtak mostanság az erdőben. Nem tudom megenni őket a páncél miatt (még beletörne az aranyfogam), egyébként se vagyok rájuk éhes. De hát valamivel agyon kell ütni az időt (vagy az orrszarvút), ha már annyi van. Hozzáteszem, mielőtt aggódna valaki a testem épségéért (ezt kétlem); szupererős vagyok és szupergyors. És főként szuperbalek.
Eddig kétszer sikerült egyáltalán megtalálnom az áldozatot, az ominózus pillanat előtt általában eltévedek. Pár hétre. Most is reményvesztetten bandukoltam a fák között, amikor megbotlottam valamiben. Elnyaltam a füvön, és bosszankodva szemrevételeztem, mi kötött belém.
– Tökély? – hőköltem vissza riadtan.
– Igen, minden tökély volt, amíg nem tapostad meg a gerincem – morogta Edward, arccal a földbe nyomódva. Iménti döbbenetem átalakult menekülési kényszerré, úgyhogy felugrottam és futni kezdtem. Olyan gyorsan szaladtam, hogy nem is láttam, hogyan suhannak el mellettem a fák. Mivel pár perc után még mindig nem hallottam követő léptek zaját, megkönnyebbülten leálltam. A térdemre támaszkodva a fáradtságtól erősen lihegtem, amikor közvetlenül mellettem megszólalt a Hang.
– Hát ez igazán művészi volt! (Taps.) De ha legközelebb futni készülsz, akkor azt ne egy helyben tedd! Kevésbé változatos a táj.
Ijedtemben majdnem újra kezdett verni a szívem, az egész szituáció diszkomfortos és konfuzionált volt (hogy a diffrakciós és impudens szavakat már meg se említsem). A bal szememmel megpillantottam kézfejét, amint szorosan markolta a vállam. Hosszú ujjának minden ujjperce csontfehéren fénylett.
– Tyűha! Te fél kézzel visszafogtál? Ez nem kis teljesítmény. Nagy vagy – álmélkodtam.
– Ja, de azért szét van taposva a gerincem. Vetnél művedre egy pillantást? – Edward, mint a villám, kibújt a halványkék ingéből, átvetette karján és háttal elém állt (láttatok már villámot, ami hasonlóképp cselekszik?). Elgyengültem fehér bőrének rémisztő simasága, hátának finom izomzata láttán. Kedvem lett volna megérinteni, ujjaimmal végigjárni minden domborulatát. Kezem megindult felé.
– Csak nézd meg! Vagy végül is megérintheted, ha akarod – vigyorgott hátrafordulva, arcán apró gödröcskékkel.
– Semmi baja – motyogtam, és visszarántottam a kezem, hogy aztán szórakozottan nézegetni kezdjek egy unalmas fát. Ő (Ed, nem a fa) felém fordult, a fölre dobta az ingét, és adoniszi felsőtestét fitogtatandó egy görög istent mintázó szobor pózába merevedett (ezt mind csak hallás után gondolom, természetesen lekötött a fa bámulása).
– Ne közelíts! – figyelmeztettem. Féltem, hogy összeesek a rakoncátlan hormonjaim miatt.
– Lehetetlen vagy, Bella! – nyögte lemondóan, és kelletlenül összeszedelőzködött. Mikor ismét teljes harci díszben volt, odalépett mellém.
– Megint orrszarvúra vadászol? Én már unom.
Szolid tízperces kínos csend.
Ismét hiába akart beszélgetést kezdeményezni a szentem, ellenálltam. (Díjazzuk, hogy legalább megpróbálta.) Ó, újabb torokköszörülést hallatott! Most mivel jön?
– Nem jössz el velem egy barátomhoz? Rab igen kedves jószág. Szerintem ebédre odaérünk, hogyha nem kívánod ezt a fát le is festeni. Még ma. – Huncutul elhúzta a szája szélét, és megindult egy ösvényen. Lehámoztam a tekintetem a fáról, és rögtön követtem pár lépéssel azért lemaradva. Rab (aki bizonyosan Rob), jó társaságnak ígérkezett, nem volt ugyanis értelmes lényekből túl nagy választék a környéken.
Fél órán keresztül baktattunk, caplattunk, másztunk, nyűglődtünk, csetlettünk-botlottunk az erdőben feleslegesen lassú tempóban. Útközben többször is orrszarvúra utaló szöszözést-matatást hallottam, meg is kérdeztem:
- Hé?! Nem vadásszuk le ezt az orrszarvút? – Mire ő csak kuncogni tudott. Társalgás egyébként nem zajlott köztünk. Az erdőnek csaknem a legalján elfordult (azt nem akarnám, hogy felforduljon), és egy leomlott homokfalat nézett. Intett, mire odamentem és megnéztem, mit néz (nézési háromszög alakult ki, mert a fal meg rám nézett). A homokos földbe (vagy földes homokba) apró jelek voltak karcolva (nem, nem szívecskék), E. azon morfondírozott, mit kezdjen velük.
– Fogd meg a kezem! Vagy a ruhám ujját, ha zavarban vagy. És nehogy sikíts! – Erre bedöntötte a falat, és beleugrott a mögötte tátongó lyukba énestül (azaz magával rántva engem is).
– Mi ez a tömény por? Edward, Rob miért lakik egy üregben? – kérdeztem a már említett üregben hajladozva, a tüdőmben latin táncot önfeledten ropó földdaraboktól köhécselve.
– Rab, nem Rob. – Edward leporolta a ruháját, és kiszedett pár csimbókot a hajamból. (Az érintésétől félrenyeltem a nyálam, de nem volt gáz, mert már ezelőtt is köhögtem.)
Egy alacsony, döngölt földpadlójú helyiségbe jutottunk, a fényt a plafonon tanyázó több száz májusi cserebogár adta, mindent színes álomlátásba burkolva. Megigézetten álltam önnön költői gondolataimtól, amikor egy irdatlan büdös szörnyeteg ugrált be valamiféle oldalsó helyiségből.
Szőrösen, makulátlan fekete frakkban, villogó okuláréval, répát rágcsálva, hosszú fülekkel ott állt az a dolog, és nézett. Engem.
Eztán eszméletemet vesztettem.
Valami borzalmas látomásom szerint egy nyúl és Edward hajolt felém.
– Lázas vagyok? Hova ez a lázálom? – Ezek voltak első mondataim.
– Rab a Rabbit rövidítése. Valami mesevilágból szökött ide. Nem emlékszik honnan, de van nála néhány jegyzet egy bizonyos Alice-ről, királynőről, no meg pár francia kártyalapról…
Még mindig a lyukban feküdtem, felülve kis híján lefejeltem Rabet.
– Ez hihetetlen! – Ennyit bírtam kinyögni. Annyi csodás dolog után ez rendített meg a legjobban. Hogy ilyen teremtmény van, sőt, itt lakik ez a Nyúl úr! Edward kedvéért úgy tettem, mintha elhinném, hogy ilyen létezhet.
– Ezt még fel kell dolgoznom – szóltam ismét, és kikecmeregtem az áttört lyukon. A nyúl azt hiszem somolygott, már ha lehetséges ez (tulajdonképpen az ilyesmi elég perverzül fest). Bántott a hirtelen jött fény, de rögtön Edwardot éreztem magam mellett.
– Tudod ideje realizálnod, hogy ez a hely bizony a fejedben van. Itt mindent megtalálsz, ami hatott rád az életben. Kis korodban szerethetted az Alice Csodaországban-t, azért van itt Rab, vagy Nyúl úr, ahogy magadban elnevezted. Az viszont érdekes, hogy én milyen határozottan létezek ezen a helyen – mondta, majd kuncogni kezdett. – Csak nem szerelmes vagy belém?
– Mi-miről beszélsz? – hebegtem zavartan.
– Szóval eltaláltam. Suliban még sosem jöttél oda hozzám, talán félsz?
Ahogy rápillantottam az arcára, tényleg féltem. Szemei furcsák voltak, az eddigi fekete helyett mogyoróbarnán csillogtak. Edward észrevette, hogy vizslatom a szemeit és elnevette magát.
– Megfigyelőképességed káprázatos! Még nem is tudatosult benned, de már belül érzed, hogy más vagyok! – Edward egyre hangosabban nevetett. – Ráadásul magadat is így képzeled? Másnak?
Jelenleg meg voltam rökönyödve. Egy ismeretlen holtisten (talán Adonisz, aki Edwardnak nevezteti magát megtévesztésből) elvisz egy nyúlhoz, aztán azt próbálja beadni, hogy mindezt álmodom? Oké, elhiszem… Atyaég, megölelt!
A táj kezdett színekben felerősödni, a szellő borzolta a lombokat, a zajok szurkálták a bőrömet, Edward teste szorosan tapadt az enyémhez. Ahogy békés ölelésében légzésem felgyorsult, úgy felgyorsult az övé is.
– Gyönyörű vagy, hallod? (Ez a hallod, ilyen szólás-mondása volt.) Nagyon örülök neked, ha nem bánod. – Elengedett és a földet kezdte pásztázni. Bronzvörös tincsei belehullottak arcába, ahogy tovább motyogott. Nem bántam.
– Ed, remélem, nem bántasz (nagyon ajánlom a szaporodási képességed megtartása érdekében), de lenne egy kérdésem.
Edward abbahagyta a föld szemügyre vételét, és rám emelte tekintetét.
Vadásztalálkozó
Hajnalodott, ilyenkor szokott előbukkanni a Hold. Nehéz elképzelni, de itt a Hold világít. Opálos fény borít nappal (vagy most akkor holddal?) mindent, míg az éjszaka vaksötétjén csak a vörösen izzó Nap hunyorgása jut át.
Szóval reggel tájt vadászni indultam orrsz*rvúra (a szóviccekért a szerző felelősséget nem vállal). Nagyon elszaporodtak mostanság az erdőben. Nem tudom megenni őket a páncél miatt (még beletörne az aranyfogam), egyébként se vagyok rájuk éhes. De hát valamivel agyon kell ütni az időt (vagy az orrszarvút), ha már annyi van. Hozzáteszem, mielőtt aggódna valaki a testem épségéért (ezt kétlem); szupererős vagyok és szupergyors. És főként szuperbalek.
Eddig kétszer sikerült egyáltalán megtalálnom az áldozatot, az ominózus pillanat előtt általában eltévedek. Pár hétre. Most is reményvesztetten bandukoltam a fák között, amikor megbotlottam valamiben. Elnyaltam a füvön, és bosszankodva szemrevételeztem, mi kötött belém.
– Tökély? – hőköltem vissza riadtan.
– Igen, minden tökély volt, amíg nem tapostad meg a gerincem – morogta Edward, arccal a földbe nyomódva. Iménti döbbenetem átalakult menekülési kényszerré, úgyhogy felugrottam és futni kezdtem. Olyan gyorsan szaladtam, hogy nem is láttam, hogyan suhannak el mellettem a fák. Mivel pár perc után még mindig nem hallottam követő léptek zaját, megkönnyebbülten leálltam. A térdemre támaszkodva a fáradtságtól erősen lihegtem, amikor közvetlenül mellettem megszólalt a Hang.
– Hát ez igazán művészi volt! (Taps.) De ha legközelebb futni készülsz, akkor azt ne egy helyben tedd! Kevésbé változatos a táj.
Ijedtemben majdnem újra kezdett verni a szívem, az egész szituáció diszkomfortos és konfuzionált volt (hogy a diffrakciós és impudens szavakat már meg se említsem). A bal szememmel megpillantottam kézfejét, amint szorosan markolta a vállam. Hosszú ujjának minden ujjperce csontfehéren fénylett.
– Tyűha! Te fél kézzel visszafogtál? Ez nem kis teljesítmény. Nagy vagy – álmélkodtam.
– Ja, de azért szét van taposva a gerincem. Vetnél művedre egy pillantást? – Edward, mint a villám, kibújt a halványkék ingéből, átvetette karján és háttal elém állt (láttatok már villámot, ami hasonlóképp cselekszik?). Elgyengültem fehér bőrének rémisztő simasága, hátának finom izomzata láttán. Kedvem lett volna megérinteni, ujjaimmal végigjárni minden domborulatát. Kezem megindult felé.
– Csak nézd meg! Vagy végül is megérintheted, ha akarod – vigyorgott hátrafordulva, arcán apró gödröcskékkel.
– Semmi baja – motyogtam, és visszarántottam a kezem, hogy aztán szórakozottan nézegetni kezdjek egy unalmas fát. Ő (Ed, nem a fa) felém fordult, a fölre dobta az ingét, és adoniszi felsőtestét fitogtatandó egy görög istent mintázó szobor pózába merevedett (ezt mind csak hallás után gondolom, természetesen lekötött a fa bámulása).
– Ne közelíts! – figyelmeztettem. Féltem, hogy összeesek a rakoncátlan hormonjaim miatt.
– Lehetetlen vagy, Bella! – nyögte lemondóan, és kelletlenül összeszedelőzködött. Mikor ismét teljes harci díszben volt, odalépett mellém.
– Megint orrszarvúra vadászol? Én már unom.
Szolid tízperces kínos csend.
Ismét hiába akart beszélgetést kezdeményezni a szentem, ellenálltam. (Díjazzuk, hogy legalább megpróbálta.) Ó, újabb torokköszörülést hallatott! Most mivel jön?
– Nem jössz el velem egy barátomhoz? Rab igen kedves jószág. Szerintem ebédre odaérünk, hogyha nem kívánod ezt a fát le is festeni. Még ma. – Huncutul elhúzta a szája szélét, és megindult egy ösvényen. Lehámoztam a tekintetem a fáról, és rögtön követtem pár lépéssel azért lemaradva. Rab (aki bizonyosan Rob), jó társaságnak ígérkezett, nem volt ugyanis értelmes lényekből túl nagy választék a környéken.
Fél órán keresztül baktattunk, caplattunk, másztunk, nyűglődtünk, csetlettünk-botlottunk az erdőben feleslegesen lassú tempóban. Útközben többször is orrszarvúra utaló szöszözést-matatást hallottam, meg is kérdeztem:
- Hé?! Nem vadásszuk le ezt az orrszarvút? – Mire ő csak kuncogni tudott. Társalgás egyébként nem zajlott köztünk. Az erdőnek csaknem a legalján elfordult (azt nem akarnám, hogy felforduljon), és egy leomlott homokfalat nézett. Intett, mire odamentem és megnéztem, mit néz (nézési háromszög alakult ki, mert a fal meg rám nézett). A homokos földbe (vagy földes homokba) apró jelek voltak karcolva (nem, nem szívecskék), E. azon morfondírozott, mit kezdjen velük.
– Fogd meg a kezem! Vagy a ruhám ujját, ha zavarban vagy. És nehogy sikíts! – Erre bedöntötte a falat, és beleugrott a mögötte tátongó lyukba énestül (azaz magával rántva engem is).
– Mi ez a tömény por? Edward, Rob miért lakik egy üregben? – kérdeztem a már említett üregben hajladozva, a tüdőmben latin táncot önfeledten ropó földdaraboktól köhécselve.
– Rab, nem Rob. – Edward leporolta a ruháját, és kiszedett pár csimbókot a hajamból. (Az érintésétől félrenyeltem a nyálam, de nem volt gáz, mert már ezelőtt is köhögtem.)
Egy alacsony, döngölt földpadlójú helyiségbe jutottunk, a fényt a plafonon tanyázó több száz májusi cserebogár adta, mindent színes álomlátásba burkolva. Megigézetten álltam önnön költői gondolataimtól, amikor egy irdatlan büdös szörnyeteg ugrált be valamiféle oldalsó helyiségből.
Szőrösen, makulátlan fekete frakkban, villogó okuláréval, répát rágcsálva, hosszú fülekkel ott állt az a dolog, és nézett. Engem.
Eztán eszméletemet vesztettem.
Valami borzalmas látomásom szerint egy nyúl és Edward hajolt felém.
– Lázas vagyok? Hova ez a lázálom? – Ezek voltak első mondataim.
– Rab a Rabbit rövidítése. Valami mesevilágból szökött ide. Nem emlékszik honnan, de van nála néhány jegyzet egy bizonyos Alice-ről, királynőről, no meg pár francia kártyalapról…
Még mindig a lyukban feküdtem, felülve kis híján lefejeltem Rabet.
– Ez hihetetlen! – Ennyit bírtam kinyögni. Annyi csodás dolog után ez rendített meg a legjobban. Hogy ilyen teremtmény van, sőt, itt lakik ez a Nyúl úr! Edward kedvéért úgy tettem, mintha elhinném, hogy ilyen létezhet.
– Ezt még fel kell dolgoznom – szóltam ismét, és kikecmeregtem az áttört lyukon. A nyúl azt hiszem somolygott, már ha lehetséges ez (tulajdonképpen az ilyesmi elég perverzül fest). Bántott a hirtelen jött fény, de rögtön Edwardot éreztem magam mellett.
– Tudod ideje realizálnod, hogy ez a hely bizony a fejedben van. Itt mindent megtalálsz, ami hatott rád az életben. Kis korodban szerethetted az Alice Csodaországban-t, azért van itt Rab, vagy Nyúl úr, ahogy magadban elnevezted. Az viszont érdekes, hogy én milyen határozottan létezek ezen a helyen – mondta, majd kuncogni kezdett. – Csak nem szerelmes vagy belém?
– Mi-miről beszélsz? – hebegtem zavartan.
– Szóval eltaláltam. Suliban még sosem jöttél oda hozzám, talán félsz?
Ahogy rápillantottam az arcára, tényleg féltem. Szemei furcsák voltak, az eddigi fekete helyett mogyoróbarnán csillogtak. Edward észrevette, hogy vizslatom a szemeit és elnevette magát.
– Megfigyelőképességed káprázatos! Még nem is tudatosult benned, de már belül érzed, hogy más vagyok! – Edward egyre hangosabban nevetett. – Ráadásul magadat is így képzeled? Másnak?
Jelenleg meg voltam rökönyödve. Egy ismeretlen holtisten (talán Adonisz, aki Edwardnak nevezteti magát megtévesztésből) elvisz egy nyúlhoz, aztán azt próbálja beadni, hogy mindezt álmodom? Oké, elhiszem… Atyaég, megölelt!
A táj kezdett színekben felerősödni, a szellő borzolta a lombokat, a zajok szurkálták a bőrömet, Edward teste szorosan tapadt az enyémhez. Ahogy békés ölelésében légzésem felgyorsult, úgy felgyorsult az övé is.
– Gyönyörű vagy, hallod? (Ez a hallod, ilyen szólás-mondása volt.) Nagyon örülök neked, ha nem bánod. – Elengedett és a földet kezdte pásztázni. Bronzvörös tincsei belehullottak arcába, ahogy tovább motyogott. Nem bántam.
– Ed, remélem, nem bántasz (nagyon ajánlom a szaporodási képességed megtartása érdekében), de lenne egy kérdésem.
Edward abbahagyta a föld szemügyre vételét, és rám emelte tekintetét.
