Chapter 3
Kólaszag, Fanta és ébredés
Mély lélegzetet vettem…
– Te követtél engem? – hadartam visszatartott levegővel.
Amikor nem bírtam tovább tartani, kifújtam.
Edward nem válaszolt rögtön, de újrahasznosított-papír színe* lett (ilyen, amikor elpirul). Pár órányi (haj, ruha és szemöldök) tépelődés és látványos önmarcangolás után (egy darabig villogott a „Fűrész
– Az illatod –nyögte. – Képtelen vagyok neki ellenállni.
Mindezt olyan bűnbánó arccal vallotta be, hogy legszívesebben beálltam volna a sarokba szégyenkezni (ebből végül kiálltam a sarokra lett, és… cenzúra**). Amikor végre a szemébe bírtam nézni (bár kissé kancsalul és bárgyún a nemrég átélt állat- és testközeli élményektől), letaglózott a tudat, hogy követett engem. A hirtelen jött érzelmi sokktól elszédültem, hanyatt estem egy banánhéjon, és lefejeltem egy szúnyogot.
– Bella! – kiáltott fel Edward, és még időben utánam kapott, aminek az lett a következménye, hogy egy gyönyörű balegyenest is elszenvedhettem. A világ szemeim előtt eszeveszett pörgésbe kezdett.
– Milyen? – bukott ki belőlem a kérdés (és a szájszag). – Az illatom. Jó? – Egyre nehezebben formáltam a szavakat, az egész olyan volt, mintha erősen illuminált állapotban próbálnék a karsztstrand szóval megküzdeni. Edward hangja kétszáz decibeles suttogás volt a fejemben, kétségbeesetten próbáltam az egyre elhomályosuló arca után kapni. Szegényt sikerült jól orrba vernem (ettől rögtön kiélesedett a kép – a módszer bejön a TV- készülékeknél is).
– Au! Megmondom, nyugalom, nem kell rögtön pofozkodni! – Ezt már tényleg alig hallottam (a fejemben „Ne üss” felirattal tetovált emberek homloka lebegett).
– Kólaszagú vagy – susogta váratlanul a fülembe, és az orrát mélyen a nyakamba fúrta (kicsit csiklandozta a derekam – pedig ehhez minimum gyémántfúró kell). – Kissé citromos, azt hiszem olyan, mint a Pepsi!
Mormogott még valamit, de már csak kavargó és egymásba folyó színeket láttam (egy óriási csavaros nyalókát…), és az örvény egy éles hang (nyamm!) kíséretében becuppantott.
[…]
–Hahó, Bella! – böködött Jessica, egyre hevesebb ütemben. – Már megint sudokut játszol fejben? Kezd az agyadra menni, le kéne kicsit állnod vele!
Ahogy egyre erősebben rázott, megszólalt a nyakamon a kolomp, és sikerült rendesen felébrednem.
– Már megint elbóbiskoltam? – tudakoltam tőle, miután szétfeszítettem csipától összeragadt szemeim.
Veszettül fárasztó hétfő délelőttön voltam túl (testnevelésen pankrációztunk), és a nyomott kedélyemen (vesztettem) nem sokat javított, hogy Edwardot ma egyáltalán nem láttam az iskolában (a szemeim kissé bedagadtak – Jacob volt az ellenfelem). A testvérei most is ott ültek a menza legtávolabbi sarkában (mint a rossz gyerekek az oviban), de a bronzvörös parókás márványszobornak se híre se hamva nem volt (ami, tekintve, hogy márványszobor volt, nem csoda)!
Jessica észrevette merre kalandozott tekintetem és rezignáltan felsóhajtott:
– Iszonyú jó pasi! – tekintete elrévedt, és én is csak ennyit bírtam hozzáfűzni: –Az.
– Mármint nem Emmet, nem Jasper, főleg nem Mike, hanem Edward.
– Világos.
– Persze neki itt senki sem elég jó – dohogott tovább barátnőm kisebb hallgatás után, ismét felverve bóbiskolásomból. – Lefogadom, hogy Alaszkában fűvel-fával csinálta…
– Hogy mi? – hördültem fel, mint egy anyadisznó. – Edward… bioszexuális?
Elborzadtam a gondolatra, majd igyekeztem száműzni fejemből a szado-mazo ruhát viselő, ostort csattogtató sarki fűszerest. Jessica váratlanul rácsapott a kezemre.
– Felsérted az nyálkahártyádat! Ami baj, mert fontos védelmi funkciót lát el. – Rosszallóan megcsóválta a fejét.
– A csudába! – nyögtem. Biológián főként Edwardra figyeltem. Pironkodva kihúztam ujjamat az orrlyukamból.
– Ne csüggedj! – próbált vigasztalni. – Angela azt hallotta, hogy Edward bírja például a tanyákat. Azért ez támpont, nem? Mármint állítólag szeretett valami tanyán lenni.
– Úgy érted – kérdeztem lassan tagolva, – hogy volt egy Tanya nevű barátnője?
Jelentőségteljes csönd. Halk koppanás Jessica felől.
– Ja, úgy értettem – mondta. Szerintem igazából nem is értette a szóviccemet, úgyhogy az arcomra szkeptikus fintort vágtam (fájt, de megérte). Jessica ezt látván dühösen felcsattant:
– Értem én a viccet, csak nem szeretem!
Többet az ebédnél nem is dumáltunk, tökre másutt járt fejben, az arca zavarodott volt (mintha épp közölték volna vele, hogy Európa nem is ország). Meg hát, bizonyára felháborította kisvárosi lelkét az állatokkal való fajtalankodás általa vizualizált vidéki módja.
A következő délelőtt hasonlóan telt (egyre több 8 napon túl gyógyuló sérüléssel). A menzára félve léptem be, de ismét csalódnom kellett: az asztalnál még mindig csak négyen szobroztak. Kiábrándultan léptem a konyhás nénihez, aki egy adag (mosogatólétől és göndör hajszálaktól fulladozó) tésztával akarta kiszúrni a szemem (mindig sejtettem, hogy rövidlátó). Undorodva kitértem az étel útjából (így az valaki más képén landolt), és inkább beálltam a (két sarokkal arrébb végződő) sorba, a büfé elé. Elment már az étvágyam (neki is jár ebédszünet), és végül csak egy Fantával*** indultam asztalt keresni.
Kicsit megálltam a fejlődésben, amikor Edwardot pillantottam meg a menza túlsó végénél, egyes-egyedül a kerek (világon) asztalnál. Valahogy észrevette teátrális alakom (beakadt a csípőprotézisem), és ritmikusan rángatta a mutatóujját (rám mutatott és magára, egymás után sokszor és gyorsan). Ezzel nem értettem, mit akart, de megérzésből elindultam felé.
* Gőzöm sincs, hova kell kötőjel vagy szünet. Bocsi, Nándi. Nem a te hibád.
** Fogalmazzunk úgy, hogy útjában voltam egy csorda kiéhezett kentaurnak.
*** Ezért a reklámért pénzt nem kapok!
