2010. március 24., szerda

Twilight paródia 4. fejezet

Chapter 4

Vallomások és Fanta súgta x)

Edward horribilis méretű mutatóujja a hívogatás közben az arcára kenődött. Szégyenlősen ácsorgott, és várt.

A hátamban éreztem Jessica tekintetét (hasonlított egy acélbárdra, ami befúródott két csigolyám közé), és irulva-pirulva megálltam Edwardtól egy asztalnyira (asztalnyi: asztalos mértékegység, váltója: széknyi). Legutóbbi plátói szerelemből elkövetett kémkedésem óta sokkal egészségesebb színt öltött magára (egy pink „human connect to vampire” feliratú partedlit), a forrónacija pedig kihangsúlyozta vonásait (és Fitness and Fruits-on nevelkedett vonalait).

Nevetségesnek tűnt, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés hús-vér ember legyen (és képes legyen büdöset fingani)! Attól féltem, egyszer csak majd eltűnik egy füstfelhőben, én pedig utánamegyek (pedig tök ciki az effektes, hatásvadász hoppanálás). Sokáig meg se szólaltunk és mozdultunk, ujjaim alatt pedig egyre erjedt az üdítőm.

– Szóval itt vagy? – tettem fel a költői kérdést, „szubsztanciális jelenlétére” utalva (sok pénz elúszott: ezen a néven nem volt bankszámla).

– Igen – csúszott ki a helyeslő szó a száján. Kicsit tétovázott, aztán a következő szavakat nagy belső összpontosítással egy szuszra hadarta el.

– Feketebikapatakopogapepitapatikakövekenfeketebikapatakopogapepitapatika-kövekenfeketebikapatakopogape… Opszika, ezt hangosan is kimondtam? – harapta el az első mondatot (kicsit meghalt tőle a szöveg), és zavartan makogni kezdett. – Csak nem sikerült összerendeznem annak a barokk körmondatnak a alá- és mellé(re)rendeléseit, ami megmagyarázná, miféle szándékkal lóbáltam feléd a másfél méteres, mutatóujjat mintázó baseballszurkoló kesztyűmet… – Az említett szivacskezet gyűrögetve, kétségbeesetten leste reakcióm, beágyazódva egy elhasznált gumi óvszerekből és csirkecsontokból épült csendéletbe.

– Nekem fel sem tűnt a bénázásod – állapítottam meg inkább csak magamnak (mi a szart keres nála egy szurkolókesztyű?).

– Szuper – sóhajtott megkönnyebbülten, és előkecmergett a szürrealista barikád mögül, – te mindig rendes voltál velem! – Megeresztett egy betyáros mosolyt (Jessica sitty-sutty dokumentálta a pillanatot egy kisméretű olajfestmény képében, majd eladta azt a Louvre-nak. Mona Lisa, mi?!), aztán gyorsan más irányba terelte a dolgokat (említettem már, hogy remek kviddicsjátékos?).

– Mostantól fogva együtt fogunk ebédelni, ki-ki a maga kosztját! – jelentette ki, majd a hátam mögé kukkantva gonoszul megcsillant a szeme. – Haha, a barátaid azt hiszik, meg akarlak enni! De rájuk se hederíts, a kis huncutok még lelőnék a poént, hogy vámpír vagyok! – A vámpír szónál a kezeivel hűűűházott. Vagy mi.

VAGY MI?!

Mindketten megmerevedtünk*.

A javarészt semmitmondó társalgásunk új irányt vett (volt nálam iránytű), valóban új mederbe terelődött (Edward ezt már eljátszotta a Tiszánál – jól kiba*ott velünk, meg kell hagyni), és áttértünk a vallomásokra**.

Egy internetes, „Opciók” nevű lexikonban végigböngésztem a „lebukott vámpírok” címszó alatti lehetőségeket.

– Mik az extráid? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést. Edwardnak erősen megnyúlt az arca (pár helyütt el is szakadt).

– Mi-mire célzol? Valami rendellenességre?

A vérszíváson kívül? Megpróbálok finomabban fogalmazni.

– Azt kérdeztem, vannak-e neked illetve a családodnak belső értékei? – Óhatatlanul kirajzolódott előttem a jelenet, ahogy Edward aranytömböket tuszkol le a torkán.

– Nem vagy egy kissé anyagias***, Bella? – húzta fel a szemöldökét (az eredetit, nem a tetováltat).

– Te olvasol a gondolataimban? – borzadtam el. Szóval ez az extrája!

Szolidan felnyerített.

– Nem szoktam ponyvát olvasni! Bár ami azt illeti – bizonytalanodott el, – a te észjárásod nagyon érdekes lehet, mondhatni morbid. – Megrázkódott, de bővebben nem fejtette ki. – De mégis honnan a viharból jöttél rá, hogy vámpír vagyok? – tátogott egészen az arcomba hajolva, hogy ne hallja meg senki. Még jó, hogy tudok ilyen közelről szájról olvasni!

Lenéztem a mélabúsan bugyborékoló üdítőmre. Ebből a megvilágításból kifejezetten bölcsnek tűnt. Elmosolyodtam.

– Fanta súgta!

Edward a testével is közelebb jött, és alaposan körülkémlelt, nem figyel-e minket valaki. Ironikus. Mi sem lehet természetesebb egy kisvárosi menzán, minthogy két fura fazon egymástól 2 méterre beszélget a Tér közepén, ebből az egyikük rózsaszín… szerkóban, a bizarr jelenetet pedig 3… operatőr 2… kézzel 1… kamerával veszi (Bumm! Ma már a harmadik teljes díszletrobbanás…) A jól elhelyezett barikád mögött meg egy csúnya, kopaszodó, kampós orrú faszi instrukciókat ordibál. Tök átlag.

Miközben lefirkantottam és e-mail-en elküldtem Catherine Hardwicke-nek**** a fentebb leközölt forgatási helyzetjelentésem – az olyan hiánycikkekké vált díszletek és kellékek listájával együtt, mint például az operatőr –, Edward a kezembe csúsztatott valamit.

Óvatosan megvizsgáltam a szalvétából élethűre origamizált (értsd. hajtogatott) AK-47-est***** (öt csillagos, hűha), és meglepődve vettem észre, hogy a cső vége a „Titok” felirattal együtt le van celluxozva. Megfontoltan Edwardra emeltem pillantásom (és az AK-47-est). Gyors magyarázatba fogott:

– Otthon nézd meg! A mi kis „Titkunk” pedig maradjon kettőnk között!

Édesen elmosolyodott, amitől kezemben a „Titok” halk pöfögésbe kezdett. Kicsit ijesztő volt, úgyhogy belepasszíroztam a szalvétafegyvert az uzsonnás ládámba (Edwarddal nem tré rohangálni, de egy füstölő AK-47-essel…).

Gyorsan elköszöntem tőle, és a könyvtár felé vettem az irányt. Ha tudnám, mitől olyan ismerős ez a fordulat?

Az iskolai bibliotéka tölgyfaajtaján csilli-villi keretben egy bozontos, lapátfogú, szigorú arcú nő feszített (különbség: ő magától feszült, Jézus nem annyira). Megálltam egy másodpercre és rábámultam a képre. Majdnem eszembe jutott valami, az ajakizmaim már nekiveselkedtek a hangalakításnak, de mégsem.

Lábjegyzetek (Az embernek görcsbe áll a lábujja ennyi csillagos jegyzettől…)

* Nem vagyok az olcsó poénok híve. Ennyire.

* * Átvitt értelemben. A vallomás nem a vallás szó becézett alakja.

*** Lásd. Madonna – Material girl

**** Ha ezt nem vágod, alulművelt vagy, fúj! Amúgy ő rendezte a Twilightot.

***** Eredetileg szovjet gyártású gépkarabély, töltött tárral kb. 4,1 kg. Egy szó mint száz: lőni és súlyzózni is lehet vele!

2010. január 23., szombat

Twilight paródia 3. fejezet

Chapter 3

Kólaszag, Fanta és ébredés

Mély lélegzetet vettem…

– Te követtél engem? – hadartam visszatartott levegővel.

Amikor nem bírtam tovább tartani, kifújtam.

Edward nem válaszolt rögtön, de újrahasznosított-papír színe* lett (ilyen, amikor elpirul). Pár órányi (haj, ruha és szemöldök) tépelődés és látványos önmarcangolás után (egy darabig villogott a „Fűrész 7” felirat) szólásra nyitotta a hacacáréból egyetlen épen kikerült testlyukát, a se… izé, a száját.

– Az illatod –nyögte. – Képtelen vagyok neki ellenállni.

Mindezt olyan bűnbánó arccal vallotta be, hogy legszívesebben beálltam volna a sarokba szégyenkezni (ebből végül kiálltam a sarokra lett, és… cenzúra**). Amikor végre a szemébe bírtam nézni (bár kissé kancsalul és bárgyún a nemrég átélt állat- és testközeli élményektől), letaglózott a tudat, hogy követett engem. A hirtelen jött érzelmi sokktól elszédültem, hanyatt estem egy banánhéjon, és lefejeltem egy szúnyogot.

– Bella! – kiáltott fel Edward, és még időben utánam kapott, aminek az lett a következménye, hogy egy gyönyörű balegyenest is elszenvedhettem. A világ szemeim előtt eszeveszett pörgésbe kezdett.

– Milyen? – bukott ki belőlem a kérdés (és a szájszag). – Az illatom. Jó? – Egyre nehezebben formáltam a szavakat, az egész olyan volt, mintha erősen illuminált állapotban próbálnék a karsztstrand szóval megküzdeni. Edward hangja kétszáz decibeles suttogás volt a fejemben, kétségbeesetten próbáltam az egyre elhomályosuló arca után kapni. Szegényt sikerült jól orrba vernem (ettől rögtön kiélesedett a kép – a módszer bejön a TV- készülékeknél is).

– Au! Megmondom, nyugalom, nem kell rögtön pofozkodni! – Ezt már tényleg alig hallottam (a fejemben „Ne üss” felirattal tetovált emberek homloka lebegett).

– Kólaszagú vagy – susogta váratlanul a fülembe, és az orrát mélyen a nyakamba fúrta (kicsit csiklandozta a derekam – pedig ehhez minimum gyémántfúró kell). – Kissé citromos, azt hiszem olyan, mint a Pepsi!

Mormogott még valamit, de már csak kavargó és egymásba folyó színeket láttam (egy óriási csavaros nyalókát…), és az örvény egy éles hang (nyamm!) kíséretében becuppantott.

[…]

–Hahó, Bella! – böködött Jessica, egyre hevesebb ütemben. – Már megint sudokut játszol fejben? Kezd az agyadra menni, le kéne kicsit állnod vele!

Ahogy egyre erősebben rázott, megszólalt a nyakamon a kolomp, és sikerült rendesen felébrednem.

– Már megint elbóbiskoltam? – tudakoltam tőle, miután szétfeszítettem csipától összeragadt szemeim.

Veszettül fárasztó hétfő délelőttön voltam túl (testnevelésen pankrációztunk), és a nyomott kedélyemen (vesztettem) nem sokat javított, hogy Edwardot ma egyáltalán nem láttam az iskolában (a szemeim kissé bedagadtak – Jacob volt az ellenfelem). A testvérei most is ott ültek a menza legtávolabbi sarkában (mint a rossz gyerekek az oviban), de a bronzvörös parókás márványszobornak se híre se hamva nem volt (ami, tekintve, hogy márványszobor volt, nem csoda)!

Jessica észrevette merre kalandozott tekintetem és rezignáltan felsóhajtott:

– Iszonyú jó pasi! – tekintete elrévedt, és én is csak ennyit bírtam hozzáfűzni: –Az.

– Mármint nem Emmet, nem Jasper, főleg nem Mike, hanem Edward.

– Világos.

– Persze neki itt senki sem elég jó – dohogott tovább barátnőm kisebb hallgatás után, ismét felverve bóbiskolásomból. – Lefogadom, hogy Alaszkában fűvel-fával csinálta…

– Hogy mi? – hördültem fel, mint egy anyadisznó. – Edward… bioszexuális?

Elborzadtam a gondolatra, majd igyekeztem száműzni fejemből a szado-mazo ruhát viselő, ostort csattogtató sarki fűszerest. Jessica váratlanul rácsapott a kezemre.

– Felsérted az nyálkahártyádat! Ami baj, mert fontos védelmi funkciót lát el. – Rosszallóan megcsóválta a fejét.

– A csudába! – nyögtem. Biológián főként Edwardra figyeltem. Pironkodva kihúztam ujjamat az orrlyukamból.

– Ne csüggedj! – próbált vigasztalni. – Angela azt hallotta, hogy Edward bírja például a tanyákat. Azért ez támpont, nem? Mármint állítólag szeretett valami tanyán lenni.

– Úgy érted – kérdeztem lassan tagolva, – hogy volt egy Tanya nevű barátnője?

Jelentőségteljes csönd. Halk koppanás Jessica felől.

– Ja, úgy értettem – mondta. Szerintem igazából nem is értette a szóviccemet, úgyhogy az arcomra szkeptikus fintort vágtam (fájt, de megérte). Jessica ezt látván dühösen felcsattant:

– Értem én a viccet, csak nem szeretem!

Többet az ebédnél nem is dumáltunk, tökre másutt járt fejben, az arca zavarodott volt (mintha épp közölték volna vele, hogy Európa nem is ország). Meg hát, bizonyára felháborította kisvárosi lelkét az állatokkal való fajtalankodás általa vizualizált vidéki módja.

A következő délelőtt hasonlóan telt (egyre több 8 napon túl gyógyuló sérüléssel). A menzára félve léptem be, de ismét csalódnom kellett: az asztalnál még mindig csak négyen szobroztak. Kiábrándultan léptem a konyhás nénihez, aki egy adag (mosogatólétől és göndör hajszálaktól fulladozó) tésztával akarta kiszúrni a szemem (mindig sejtettem, hogy rövidlátó). Undorodva kitértem az étel útjából (így az valaki más képén landolt), és inkább beálltam a (két sarokkal arrébb végződő) sorba, a büfé elé. Elment már az étvágyam (neki is jár ebédszünet), és végül csak egy Fantával*** indultam asztalt keresni.

Kicsit megálltam a fejlődésben, amikor Edwardot pillantottam meg a menza túlsó végénél, egyes-egyedül a kerek (világon) asztalnál. Valahogy észrevette teátrális alakom (beakadt a csípőprotézisem), és ritmikusan rángatta a mutatóujját (rám mutatott és magára, egymás után sokszor és gyorsan). Ezzel nem értettem, mit akart, de megérzésből elindultam felé.

* Gőzöm sincs, hova kell kötőjel vagy szünet. Bocsi, Nándi. Nem a te hibád.

** Fogalmazzunk úgy, hogy útjában voltam egy csorda kiéhezett kentaurnak.

*** Ezért a reklámért pénzt nem kapok!