Egy kis Twilight, egy kis komoly paródia

Emlékeztek, mikor Bella édesdeden alukálva Edward-maci nevét csámcsogja? xD
Saját műfaji behatárolásom szerint pár fejezetes tézispitypalatty. Aki megtalálja a létértelmezésemet tartalmazó mondatot a történetben, az kap 10 000 pengőt, képen.
Egyébként a iromány igyekszik érdekes, humoros és abszurd lenni. Ha mégsem sikerülne ez neki, az irományt tessék hibáztatni, ne a szegény írót.
Floonak és Venomnak köszönet a bétázásért.

Chapter 1
Létezésem hajnalán

Egy kopár hegytetőn álltam, a sötétzölden fojtogató erdő tisztásán. Nem láttam el messze, a tájat furcsa füst ülte, mintha a bizonytalanság besűrűsödött volna. Csupán pár jellegzetes objektum volt kivehető, illetve az alant elterülő piszkos falu (elég sok és nagy objektum).

Merengésemből felriasztott a bokrok felől hallatszódó neszezés. Szöszözés. Eszembe jutottak a rémhistóriák az itt élő barátságtalan erdei orrszarvúkról. Nehéz volt őket elképzelni szöszmötölés közben, de nem árt óvatosnak lenni. Vacogó fogsorral leléptem hát a szakadékba.

Nem volt zuhanás. A szellő felkapott, és a hátán elbucskázgattam. Aligha voltam mestere a szélmászásnak. Mindaddig azért kényelmesen elszállingóztam, amíg a toronyóra mutatója felé nem taszított egy turbulencia.

Halkan szitkozódtam, ahogy felpasszírozódtam a számlapra, mert máris éreztem a vér édeskés ízét számban. Kékeslilán csordogált a szemhéjamtól lefelé. Undorító volt; a vér legyen piros és friss, ne ilyen, mint… mint az enyém: egy ragadós massza, lila cukormáz.
Újfajta létezésem bosszantó dolgokat produkált.

Egyrészt, itt ragadtam ebben az álomvilágban, kilátástalanul (a kilátás a faluból állt). A szél ráadásul sose vitt az Üveghegyen túlra. Puff neki. Másrészt, folyton éheztem, de bármit kóstoltam eddig… Pár percen belül kihányva feküdt a kövön. Puff neki. Végül pedig, újra és újra megpróbáltam leszállni egy putri kis ház környékén. Nem mintha rákaptam volna a putri kis házak countryside hangulatára, de a benne lakó entitás maga volt a Tökély. Puff nekem.

Pár égzengéssel ezelőtt figyeltem fel rá. Éjféltájt, az éjjeli Napfényben a háza előtt szobrozott (nem, nem a szobros játékról van szó). Csendbe burkolózott, szó szerint, hiszen töményen néma volt körülötte minden. Pár fuvallatnyira voltam csak tőle, akkor sikerült először ilyen közel kerülnöm hozzá. Épp unalmas barangolásokat végeztem, midőn életem legfinomabb illata csapott arcon, kézen, lábon (ill. láb között), és idáig hozott a szimatom (meg hát a szél is besegített).

Nem volt élő ember, ez holtbiztos (ha-ha). Sokkal inkább hasonló volt hozzám (már nem, ami a tökéletességét illeti); jeges fehéren világított a bőre, csak a sötét karikák mélyén megbúvó szemek villogtak feketén, s lejjebb a skarlátvörös ajkak…

Sokszor láttam ilyentájt a padkán üldögélve. Ha az éjféli Napfény elérte, gyémántok szikráztak a testén. Ez is hasonlatossá tett hozzá, bár a gyémántjai nyilván karátokkal előkelőbbek voltak (és míg az övéi a bőrén szikráztak, az enyémek a vitrinemben). A vonásait nem láttam tisztán, de ez az arc, és erről az arcról (és testről, plusz egyéb, nőket érdeklő végtagokról) végzett bizarr megfigyeléseim jelentették számomra a létezés értelmét. Magyarán: nem volt jobb szórakozásom, mint őt lesni szélmászás közben.

Megint éjfélt ütött az óra. Errefelé gyakran megesik. Többször is egy nap. (Mondtam már, hogy fura ez a hely?) Bevackoltam magam hosszútávra az óra legvédettebb sarkába, és kiguvadt szemekkel lestem a parány sarkot.

– Megint itt?
Lefagytam. A bársonyos hang honnan szólt? Hozzám szólt? A skizofréniám szólított volna meg? Kifejezetten örülnék neki, legalább lenne, akivel beszélhetek.
­­­­– Ejnye! Időtlen idők óta szomjazod a látványom, most meg rám se hederítesz?! – ironizált a hang. Nagyon vontatottan hátrafordultam, mert aggódtam a nem létező szellemi épségemet illetően. Ami ezután történt, az kívül esett minden érzékelésem határán. A mutatónak támaszkodva, csibészes mosolyt felvillantva ott állt ő, a Tökély.

Eléggé aberráltul festő arctartásom lehetett, nem beszélve testrészeim erőteljes rángásáról és az általam kiadott nyivákoló hangokról, de T. (mint Tökély ugye) felnevetett, és félszegen egészegen közel sétált. (Vettétek a félszegen-egészegen poént? Én sem.)
– A nevemet azért elmondom, rendben? Eddig azt még mindenki túlélte – röhögött a markába (jó nagy volt neki). – Edward vagyok. Edward Cullen.

– Ö... izé. Szervusz, Edward.– Fuldokoltam, de tényleg. Legszívesebben ordítva ledobtam volna magam a mélybe, aztán frissen fodrászolt frizurával, teljes lelki nyugalommal tértem volna vissza. Volna, volna, de féltem volna, hogy addigra eltűnik, esetleg kiröhög.
Megpróbáltam egy grammatikai visszaesést produkálni (vagyis T. mint Tökélyről E. mint Edwardra keresztelni), de nehezen ment, miközben álmaim tárgya álldogált előttem cukrosbácsis mosollyal az arcán.

Várakozóan nézett rám, állkapcsát összeszorította, pupillája kitágult.
– Bella Swan – mondtam. Ennyi vagyok, gondoltam.
A vonásai még jobban megfeszültek. Azt hittem mindjárt szétrobban egy ideg, amitől szétroncsolódik és összemaszatolódik ez a szép arc. Megint közelebb lopakodott, nem mintha ez lehetséges lenne, velem szembejőve. Vészesen a nyakamon volt már, amikor megtorpant (nyilván útban voltam). Ekkor tűnt csak fel milyen magas, milyen szálkás izomzatú.

A ruhája egybeolvadóan fekete volt, csak a vörös ajkak adtak némi színt ábrázatának (a fehér az nem szín). És ezek az ajkak most elnyíltak, lágyan sóhajtottak és vérre szomjazva arcom felé repültek (Repül, és vért kíván? Tisztára, mint valami szárnyas betét.)

Kővé dermedten álltam, közben puha száját a fülem tövéhez érintette. Nem a véremre szomjazott, hanem a bőrömre... éhezett, meg amit a bőrrel lehet csinálni. Hideg volt lehelete. Megborzongtam, amint elfordult, és pár bukfenccel a Keleti szélbe vetette magát. Végtelen hosszú ideig vártam rá a toronyóránál, remélve, hogy újra felbukkan. Csak a nyakamat bírtam tapogatni állandóan.

Már kétszer jelentkezett a Sarki Fény, és Edwardot még mindig magában tartotta az éjszaka. Ezt azért mondom, mert házából azóta se láttam kijönni, csak néha csíptem el fellibbenő köpenyét a sarkon. Ismerős volt a jelenség (szerintem hoppanált).

Általánosan kezdtem kitapasztalni újfajta képességeimet. Életemből nem emlékszem másra, csak a vörös Nap fényére, és a nevemre. Az első itteni tiszta emlékem, ahogy a hegytetőn fekszem végtelen időkig, minden életjelenség nélkül, tiszta tudattal. Amikor végre mozdulni bírtam, és feltűnt, hogy tökéletesen beragadtam egy rémálomba, levetettem magam a szikláról. A levegő felkapott, és szép lassan beletanultam a szélmászásba. Öngyilkossági szándékomról nem mondtam le, de képtelennek tűnök meghalni; ez azért lehet, mert már halott vagyok. A vérem alvadt. Nincs pulzusom. Az arcom fakó.
Kétségbeesetten úszva a szélben, telt az idő.